Londonban tartózkodásom lassan hétköznapivá válik a események megélésével kapcsolatban, így már könnyebben hozzá tudok kezdeni élményeim elmeséléséhez. Borzasztónak tartom egyben, hogy a mai világban az akklimatizálódás ilyen mértkében felülírta a józan emberi észt, és mindenféle fenntartás nélkül merem azt írni, hogy hétköznapivá válik nagyjából 1500 Km-re az otthonomtól egy merőben idegen kultúrában élni. A másik ok persze a globalizáció.

Szeretném megtartani azt a magamban tett fogadalmamat, hogy blogom mindig emberi mértékhez lesz tartva, mind a megfogalmazás, mind pedig az olvashatóság tekintetében, tehát nem szeretném hosszúra nyújtani a bejegyzéseimet. Persze annyi mesélnivalóm van, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Elsősorban annak örülök most a legjobban, hogy van kedvem írni. Az ember életfeltételei hiányában a boldogtalanságba és cselekvésképtelenségbe ütközik, amelyet talán depresszióként is lehetne definiálni. Nálam ez esetben a jövőbeni sorsom és az anyagi biztonságom forgott kockán, legalábbis közérzetem és cselekedeteim ezt sugallták számomra. Bizonytalanságban élni – pedig az én helyzetem még igencsak fényesnek, és reménytelinek mondható – a lehető legfélelmetesebb dolog, magát az egzisztenciáját támadja az embernek, hiszen kétségbe ejt minket ösztöneinkkel kapcsolatban, hogy képesek vagyunk-e fennmaradni, és tudjuk-e biztosítani magunknak az alapvető életszükségleteinket.

Amit nem említettem, de általában írásaim elején röviden mindig megemlítek, hogyha nem is mondom, de kérem, képzelje oda az olvasó minden állításom elejére, hogy véleményem szerint, vagy a mai szófordulattal élve „én úgy gondolom, hogy…”. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert bármit állítok, azt élményeim alapján fogalmazom meg, és nem a fantáziám alapján. Tehát, ha valaki esetleg kifogásol valamit írásaimmal kapcsolatban, például igazságtartalmát illetően, kérem, írjon nekem hibáimat kijavítandó megjegyzéseket, esetleg tanácsokat. Ha azonban megvetésbe és a lenézés jeleibe ütközök, valószínűleg azt kell, hogy írjam, amit József Attila fogalmazott meg, véleményem szerint a lehető leglényegbevágóbban: „Csak az olvassa versemet, |ki ismer engem és szeret…”. Persze nem József Attilához akartam magamat hasonlítani, és itt pont erről van szó. Nem mondok magamról véleményt, nem fellengzősségből beszélek azokról, amikről, nem tartom magam megmondóembernek, nem tartom magam exhibicionistának, nem azért írok, hogy másoknak fájdalmat okozzak, hogy felülkerekedjek írásaimmal másokon, és ezzel perverz vágyaimnak hódoljak, mint ahogy ezt többször tapasztalom a médiában.

Nem tudom, hogy helyesen gondolkodok-e az életről, megfelelő objektivitással szemlélem-e a dolgokat, de azt tudom, hogy megteszek azért szinte mindent, hogy az igazságot, a tiszta észt kutassam, és ennek járulékos következményei: hogy érzékeny vagyok a saját igazam mások által történő megítélésére, a másik, hogy szóhasználatom nem véletlen, a magamba szívott bölcsességek segítségével és következtében fogalmazom meg mondataimat. Nem szeretnék semmit sem leírni, amit úgy érzem, hogy terhes, vagy unalmas, emiatt nehezen „szülöm meg” a történeteimet.

National Gallery

A Londonban töltött időm folyamán többször csömörlöttem meg abba, hogy nem voltam képes, ugyanakkor nem is láttam megvalósíthatónak kimozdulni otthonról. Ez olyasmi miatt lehetett, amiről már a fentiekben írtam, hogy az ember „élan vital”-ja hiányában cselekvésképtelen. Nem láttam realitását annak, hogyha elmegyek itthonról, bárhova is eljussak, mert akkor már túl késő lesz, nem fogok tudni mit enni, és ha veszek magamnak enni, csak fogy a pénzem… ilyesmi gondolatok jártak a fejemben. De aztán, ma fogtam magam, félretettem minden félelmemet, és elmentem a National Gallery-be és nagyon jól éreztem magam. Érdekes módon út közben kaptam egy sms-t, amely „hosszadalmas” – bár ez még abszolút nem az, az itt hallott történetek alapján – munkakeresésem bimbója – koránt sem gyümölcse: menjek interjúra jövő héten csütörtökön az egyik gyorsétterembe. Ezt mintha már többször tapasztaltam volna: az életkedvért tett cselekedetek – amelyek igencsak nehézkesek, és sok energiánkba kerülnek – előidézik az életkedvet felpezsdítő eseményeket. Most nem a munkakeresésemre szánom ezt a bejegyzést, úgyhogy a többiről később. Most vissza a képtárhoz.

Az épület elé érve fogadott, az ott már általam többször látott jelenet: az én ismereteim alapján nem tudom nevén nevezni, de valamifajta komédiás, artista, komikus, vásári mutatványos következőgenerációs modellje lehetett, aki szórakoztatatta a National Gallery-be érkezőket. Nem tudom, mindezt hogyan lehet összeegyeztetni a múzeumba járás protokolljával, vagy eszményiségével, mindenesetre az előadása legalább nagyon színvonalas volt (több nyelven kommentálta saját cselekedeteit), már amennyit látni akartam belőle. Itt Nagy-Britanniában több hasonló érdekességgel lehet találkozni. Ami hasonlóképpen megdöbbentett, hogy igen kevés fehér ember van, zömében feketék, arabok, brazilok járnak-kelnek London utcáin, de a városról szerzett benyomásaimat szintén később kívánom tárgyalni.

Első benyomásom a galériáról, hogy emberfeletti méreteket öltött az idők folyamán. Nagyjából 66 terem van, én ebből két óra alatt hármat tudtam megnézni, és utána úgy elfáradtam, mintha ezt az időt futással töltöttem volna – bár a futás után szellemileg friss szoktam lenni. Szebbnél szebb képeket láttam a XVI. századból. Amelyek igazán nagy benyomást tettek bennem, azokat felírtam, hogy tudjam majd beszúrni ide, a blogomba (nem szeretem ezt a szót). A festményeket időrendben tettem fel, ahogy egymás után láttam. A képek nézegetéséhez kellemes időtöltést kívánok. 

 01 - LEONARDO da Vinci - The Virgin and Child with Saint Anne and Saint John

Ez a kép fogadott Leonardo-tól az első teremben (amely a 2. sorszámot viselte a képtár szerint...). Megdöbbentett, hogy egy ekkora vázlathoz micsoda részletesség szükséges, és, hogy mit el nem lehet érni a tónusokkal.

 02 - HOLBEIN the Younger, Hans - The Ambassadors

Ami érdekesség, hogy a képen egy koponya látható középen, amelyet akkor fedezhetünk fel igazán, ha éles szögben jobb oldalról nézzük. A másik, hogy fenn a bal sarokban ott egy feszület - ezt magamtól vettem észre, csak utána olvastam a leírásban. :)

 03 - HOLBEIN the Younger, Hans - A Lady with a Squirrel and a Starling (Anne Lovell)

Ha már a mókusokat preferáltam az előzőekben :) 

 04 - HOLBEIN the Younger, Hans  - Portrait of Erasmus

05 - CRANACH the Elder, Lucas - Portrait of a Woman

Amit erről megjegyeztem, hogy abszolút nem volt női alakja, szerintem semmilyen tekintetben, de ezt sajnos nem adja át ez a kicsi kép.

 06 - CRANACH the Elder, Lucas - upid complaining to Venus

 Erre érdemes ránagyítani, tele van a részleteiben fantáziával. A kép címe egy link egyben, ha rákkantintanak, az előugró weboldalon szinte teljes részletességgel tekinthetik meg a festményt (ha nem sikerül, akkor katt. ide). Ez a kép bennem a tökéletesség érzetét kelti. Ezzel a képpel kapcsolatban még megjegyezném, hogy szerintem itt Cranach egy olyan női alakot festett meg, amely akár a mai női ideálok közé is sorolható lenne.

07 - ALTDORFER, Albrecht - Christ taking Leave of his Mother

Erre úgyszintén érdemes ránagyítani.

 08 - YSENBRANDT, Adriaen - The Magdalen in a Landscape

 09 - PROVOOST, Jan, attributed to - The Virgin and Child in a Landscape

11 - DAVID, Gerard - Adoration of the Kings

 12 - DAVID, Gerard - The Virgin and Child with Saints and Donor

Végezetül annyit, hogy miután kijöttem a képtárból, kezembe nyomtak egy papírt, melyet csak azért fogadtam el, mert láttam, hogy rá volt írva, hogy Bach. Ma játszották a St Martin-in-the-Fields-ben a "The Musical Offering" azaz a Zenei áldozatot. Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el rá, de sajnos pénzbe került. Remélem minél hamarabb lesz keresetem, melyet (többek között) ilyenekre költhetek.