Címnek nem tudtam mást adni, mert nincs egy gondolatfonál ami a következő bejegyzésemet összefogná. Jó szórakozást kívánok, és kellemes időtöltést!

Elmúlt…

Az elmúlt napokban nem írtam újabb bejegyzést, amit nagyon sajnálok, mert élményekben gazdagodtam, de vagy nem volt lehetőségem, vagy nem volt kedvem leülni és nekilátni, megfogalmazni a történteket. Egyszerűen, mikor az ember szorult helyzetben van, vagy bármiféle szorongás kerekedik rajta felül, az embernek elmegy az alkotástól a kedve. Péntektől kezdem el mesélni, mert talán ott hagytam abba. Tegnap (hétfőn) írtam elég sokat, de nem tartottam késznek és egésznek, ezért inkább ma folytattam (kedden) és egyben végre be is fejeztem. Ez most kicsit hosszabb lett, mint amire számítottam, ezért szíves elnézését kérem az olvasónak - ugyanis azt ígértem, hogy emberi adagokat adok majd közre.

Péntek – Regent’s Park

Az ember, mint már említettem, ösztönösen keresi a nyugalmat, a biztonságot. Ezt meg lehet találni gyönyörű helyeken, csak azzal kell vigyázni, hogyha ezeken a helyeken túl sokat időzünk, megszokottá válik, és ezen túl az ennél is szebb helyekre fogunk vágyni. Ez viszont egy ördögi kör, ami a vágyak kielégíthetetlenségéhez vezethet. Így vagyok ezzel a Regent’s Parkkal kapcsolatban is.

A reggelnek nagy örömmel indultam neki, felkeltem korán, mert az előző napi esetből tanultam, hogy „ki korán kel, aranyat lel”, ez esetben azonban nem tudtam, hogy hogyan is kezdjem a napom. Ezért inkább visszafeküdtem egy fél órácskára, amiből lett két és fél óra. Az élmények, hogy lehettem a National Gallery-ben, hogy kaptam sms-t a gyorsétteremből – arról, hogy mehetek interjúra – és a nap fénypontjaként, hogy mindezt le is tudtam írni, arra serkentettek, hogy mindezt másnapra is összehozzam. Ez azonban nem megy csak úgy; amit mindig tapasztalok, és általános érvényben beigazolódni látok, hogy nincs receptje a boldogságnak, és a dolgok rendben folyásának, hanem az „egyszer fenn, egyszer lenn” törvény dominál. Ezzel gondolom feltatláltam a spanyolviaszt. Hiába keltem fel, és vártam, hogy történjen valami, vagy, hogy cselekedjek valamit, amivel előrébb jutok, nem jött össze. Gondolkodtam, hogy mi a következő tennivalóm, mi lesz a következő lépés, de nem jutott semmi sem az eszembe, ezért választottam inkább az alvást.

Mikor felébredtem, a vércukorszintem a padlón volt, nem volt kedvem semmihez, úgy vánszorogtam ki a konyhába egy pohár narancsléért. Aztán elhatároztam, ha már nem tudok egyebet tenni, elmegyek a közeli Regent’s Parkba regenerálódni. A Bálinttól már hallottam, hogy milyen szép ez a park, és igaza volt. Eleve a fogadtatás: egy kapun kellett átmennem, mielőtt még a parkba léphettem volna, amely bevezetett egy belsőbb részre, de nem magába a parkba. A kapu gyönyörű kovácsoltvas volt, végig egyszínű feketére festve. A parkot körülvevő kerítésnek aztán egyszer csak vége lett és egy gyönyörű, ugyanakkor a maga nemében egyszerű, de nagyszerű világ tárult elém. A park meglepő módon koncepciók alapján lett kialakítva: először is volt egy fogadó-rész, a park kanyargós útjait kényelmes fapadok és ízléses szemetesládák övezték, másodszor mindenhol a rendezett és kertészetileg szerintem tökéllyel kivitelezett növény-együttesek látványa, mindez a természet-adta szépségekkel felpezsdítve: madarak és mókusok kellő esztétikai érzékkel elrejtve a felületes szemlélődő elől, harmadszor, hogy végül a betonösvény szökőkutak és szobrok kompozíciójához vezetett. Magyarországnak ebben a tekintetben nagyon sokat kell fejlődnie - olyan értelemben vissza fejlődnie, hogy régebben azért voltak nálunk is hasonló koncepciók. Nem, hogy minden növény élt – ellenben a budapesti közterületek haldokló növényeivel szemben –, hanem tündöklött és látszott, hogy gondos és hozzáértő kezek foglalkoznak velük. Ráadásul mindez botanikailag és kertészetileg is össze volt hangolva. Leültem egy padra, és olvastam (Arthur C. Clarke: Songs of Distant Earth), az idő gyönyörű volt. Szeretem, ha olyan hűvös van, aminél még épp, hogy tudok sokáig egyhelyben ülni. Most szerencsére ez volt, ráadásul néha még a nap is kisütött. Útközben angol nyelvtant tanultam.

Szombat – Hampstead Heath

Reggel Platónt olvastam, közben Bach: Zenei áldozatát hallgattam. Nem élek rosszul, mit ne mondjak.

Bálint végre nem dolgozott, ezért adva volt a lehetőség, hogy valami közös programot szervezzünk. Persze ez nem a legegyszerűbb, mert nem szoktuk általában előre megbeszélni a dolgokat – ami egy kicsit könnyebbé teszi az egymás mellett létezésünket – a konfliktusok elkerülése végett. Ez esetben is csak említettük, hogy milyen jó volna elmenni valahová; csak katalizátorként (itt a kémiai katalizátorra gondolok) működött közre szobatársunk, aki vidáman mesélte, hogy jön hozzá a testvére és annak felesége vendégségbe, majd felhívta rá a figyelmünket, hogy milyen szépen süt a nap, kiránduló idő van… Kettő és három óra között már el is indultunk – valahogy eltűnt a reggel. Két helyre indultunk ráadásul, mert én azt hittem, hogy egy hidat megyünk megnézni – mert előző este én ezt a célt mondtam egy lehetőségként –, a Bálint viszont – szerinte mondta is nekem, de én nem emlékszem – Hampstead Heath-be indult, amely egy „parkland” – ami nagyjából ligetet jelent. A Bálint volt, aki „vezette” a kirándulást, úgyhogy többszöri csodálkozásom ellenére mindig el kellett fogadnom, hogy mikor szállunk le, fel vagy éppen át. Aztán már csak a ligetben tudtam meg, hogy nem a hidat megyünk megnézni (az egész máshol volt) – elég mókás volt ezt átélni. Hampstead Heath gyönyörű, sok mindent nem tudok róla elmondani, inkább ajánlom a hozzá fűzött linket! Egy tájfutó verseny zajlott, mikor odaértünk, és rengeteg ember volt, legalább húsz percet, ha nem fél órát álltunk egy úton, amely keresztezte a futók pályáját, és csak azután döntöttünk, hogy mégsem arra folytatjuk túránkat, mert egyszerűen nem fogytak el az emberek, nem tudtunk továbbhaladni. Van Hampstead Heath-en egy domb, ahonnan gyönyörű a kilátás, oda leültünk, és néztük Londont, közben elmélkedtünk, beszélgettünk képzelt és meg nem történt dolgokról. Összesározták a nemrég kimosott nadrágomat, amit azért nem hordtam jó ideig, mert piszkos volt. Elég ideges lettem, de persze mindez említésre sem méltó, csak megfogott a közöny, ami az emberek szeméből áradt, mikor rájuk néztem, a „mégis most mi lesz, összesározta a kutyátok a nadrágomat” tekintetemmel.

Este Bálinttal megittunk egy-két sört, és 2-3 óráig fennmaradtunk, mert beszélgettünk közben és játszottunk a számítógépen. Ami nagyon tetszett, hogy érveket vonultattunk fel Isten létezéséről pro és kontra, természetesen nem lyukadtunk ki sehova. Remélem nem is fogunk soha kilyukadni. Tetszett, hogy egy ilyen komoly témában kortárs-beszélgetőtársra leltem.

Vasárnap – after party

"Most értettem meg nagyjából, hogy mit jelent ez a fogalom. Későn keltem, és csak nyugodt zenéket van kedvem hallgatni, és lazulni." (idézet az aznapi - másnapi? - magamtól)

Hétfő – National Gallery (2. látogatás)

Reggel be kellett, hogy menjek az egyik „Job Agency”-be, mert szükségem volt néhány információra, és, ha már ott voltam a Trafalgar Square-en, akkor már ismét „beugrottam” a National Gallery-be. Ismét három termet tudtam megnézni. Most ezen képeket ragadtak meg lelki világomban:

 01 - GAROFALO - The Vision of Saint Augustine

A kis Jézus az aranykanalával a tengert meri át az előtte levő gödörbe. Érdekes téma...

 02 - ORTOLANO - Saints Sebastian and Saints Roch and Demetrius

03 - MAZZOLINO, Lodovico - The Holy Family with Saint Nicholas of Tolentino

A háttérben az idős kopaszodó ember a festő szerint Isten.

04 - PONTORMO - Joseph with Jacob in Egypt

Szerintem ez a kép akár Dali is lehetne, elég színes gondolatvilága volt a festőnek. Igazán gyönyörű ez a kép.

05 - BACCHIACCA - Joseph pardons his Brothers

A kép színeitől nem tudott szabadulni a képzeletem. Talán még most sem...

 06 - SEBASTIANO del Piombo - The Raising of Lazarus

07 - SARTO, Andrea del - The Madonna and Child with Saint Elizabeth and Saint John the Baptist

Elég laza kisgyereket varázsolt a festő a kis Jézusból!

08 - RAPHAEL - Saint Catherine of Alexandria

Erre a képre nem találok szavakat. Sokáig azt hittem az elején, hogy nem fogok találni képeket, amelyek megfognak - talán a lelki állapotom miatt -, de ennél abszolút ámultam...

 09 - BRONZINO - The Madonna and Child with Saint John the Baptist and a Female Saint, probably Saint Anne

Gyönyörű arca van Máriának! (Nem írom, hogy a Madonnának, mert a végén még kapok kommentben olyan kérdést, hogy "miért, mikor voltam koncertjén?" ;) )

10 - BRONZINO - An Allegory with Venus and Cupid

A képen szereplő dolgok szerintem tükrözik a szín-, és a festő lelkivilágát.

Kedd

Végre elérkeztem mához. Voltam ma gyorséttermes interjún, nagyon sokan voltak egy nagy teremben (nagyjából hatvanan lehettek), és folyamatosan érkeztek újabb és újabb emberek. Mondanom sem kellene: nem volt közöttük fehérbőrű angol. Egy kolumbiai srác (28 éves) mellé ültem, egész jól elbeszélgettünk, ő már 8 hónapja él itt. Kérdezte, hogy nálunk még mindig szocializmus van-e? Csak azért válaszoltam azt, hogy már nincs, hogy ne zavarjam még jobban össze, de szívem szerint azt mondtam volna, hogy: az. Az interjúra aztán egy félóra ücsörgés után be is hívtak. Egy huszonegyedik századi jelenet volt, akár egy kórházban, egy ideg szanatóriumban, egy repülőtéren, vagy egy díjkiosztó gálán is lehettünk volna, ugyanúgy viselkedtek az emberek: számomra sehogyan, talán egydimenziósan. Egy nehéz akcentussal bíró, kisebb termetű, igen öntudatos angol hívott be egy szobába – olyan volt, mint valami takarító szertár –, aztán kérte, hogy mondjak pár szót magamról, majd megkérdezte, hogy miért szeretnék ennél a gyorsétteremnél dolgozni, mire azt válaszoltam, hogy tetszik, hogy mindenki boldog itt, és mindig mosollyal az arcukon fogadnak. Rám mosolygott, mondta, hogy rendben, most elmehetek, és a következő lépés az lesz, hogy email-t fognak nekem küldeni. Mikorra hazaértem, már várt a következő lépés, az email, amelybe az állt, hogy ez egy hosszas válogatási folyamat, és nagyon sajnálják, de nem vettek fel. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit megkönnyebbültem, mert nem szeretnék egy olyan cégnél dolgozni, melynek eszmeiségét egyedül megvetni és elítélni tudom.

Így továbbra is a labilis munkakeresési szinten ragadtam. Nem mintha nem kerestem volna állást, ha ide felvettek volna, csakhogy a bizonytalanság így kevésbé oszlódott el körülöttem. Most viszont ülök a székemen, szebbnél szebb zenéket hallgatok, kint az idő számomra gyönyörű, az esti fények kezdenek dominálni, például a szemközti utcából szűrődő robogós lámpájának fénye. A kocsik zúgnak, és olyan permanens zajt szolgáltatnak a világnak, amellyel szinte fizikai jelenséggé válunk a környezet számára. Egy az egyben matematikai valószínűségekhez hasonlítanám ezen zajokat. Kezdenek így viselkedni az emberek is. Lassan nem csak, hogy mobiltelefonozunk, számítógépezünk, autót vezetünk, rádiót hallgatunk, tévét nézünk, tartjuk a táblát a kezünkben, hanem azokká válunk. Minden emberi esszenciát ki kell magunkból tudnunk ölni, hogy ehhez a társadalomhoz csatlakozzunk. Hova tűnt az egyszerűség, hova tűnt az eszményisége annak, hogy egyszer majd megértjük a körülöttünk zajló dolgokat, a világot?

Remélem nem untattam az olvasót. Nagyon várom a visszajelzéseket, köszönöm, aki eddig írt nekem a blogommal kapcsolatban.