Igazán nagyon örültem, hogy pozitív visszajelzéseket kaptam a blogommal kapcsolatban. Ez egyrészt nagy életkedv-lökéshullámot adott, másrészt felmerült bennem, hogy egy bizonyos színvonalat már elvárnak tőlem az olvasók. Persze ezt nem hogy lejjebb, hanem felfelé szeretném tornászni. Emiatt egy kicsit nehezebben tudok nekiülni fogalmazni mostanság. Gondban vagyok, mert azt sem tudom, hogy milyen rendszerességgel írjak bejegyzést, és hogyan. De ezt meg fogom tudni oldani szerintem, csak idő kérdése. Mert akkor érdemes belekezdeni egy fogalmazásba, hogyha már fel is dolgozom az információkat, nem pedig csak felsorolom azokat, mint ahogy a hírekben teszik – itt a hírek helytelenül felépített vázára és a lényegtelen, esetleg korrupt források kihangsúlyozására is gondolok. Ugyanakkor nem lehet mindenhez értelmet is társítani. Az események gyakran csak úgy jönnek-mennek, anélkül, hogy felfoghatnám mit is jelentenek. Találgatni tudok, de ezeket még sem írhatom le, ezért néhány tényt is kell közölnöm, hasonlóan a hírekhez – itt a hírközlés hasznos oldalára gondolok. Ehhez viszont erős elszántság kell, amely nincs bennem mindig meg sajnos. Igyekszem ezen hiányosságaimat pótolni.

Különbségek

Több alcímet írtam az olvashatóság végett. Az itteni helyzetet a magyarországihoz képest tudom megítélni, azon belül is főként Budapesthez és Kaposvárhoz tudom viszonyítani az itteni jelenségeket. Az összehasonlítás teljesen szubjektív. Ami logikus, azt itt meg is valósítják. Például a járda járólapszerű betondarabokból van, és azt, ha bármiféle közműjavítást kell végrehajtani, csak felszedik, és a probléma orvosolása során csak visszateszik (nem kell új járdát készíteni). Aztán a buszsofőröknek inteni kell, ha szeretnénk, hogy megálljanak, különben gondolkodás nélkül továbbmennek. Ami szokatlan volt számomra, és amit szerintem Magyarországon nem lehetne megcsinálni, hogy amikor jelentkeztem az egyik gyorsétterembe, ki kellett töltenem egy hosszú-hosszú űrlapot, amelyben kitértek arra, hogy milyen a faji hovatartozásom, tehát fehér, fekete bőrszínem van-e, illetve a mediterrán, vagy ázsiai rasszhoz tartozok-e. Az utcán nem tarthatok magamnál még kést sem, fegyvernek minősül (kivéve mondjuk a séfeket). A buszokon az emberek az üléseiken hagyják az elolvasott újságjaikat, hogy mások is el tudják olvasni. Egyes éttermekben csak egy napra készítenek szendvicseket, ezért nincsenek is lejárati dátumaik, és este odaadják az el nem adottakat az éhezőknek. A múzeumok zömében ingyenesek. Az Oyster card, ami a TFL (Transport for London), tehát a londoni BKV (helyi közlekedési vállalat), szerintem egy kitűnő megoldás a tömegközlekedésben a fizetés mikéntjére. Erre a kártyára pénzt lehet feltölteni, és csak oda kell nyomni a buszokon található készülékekre, vagy a metró esetében a metróbejáratoknál található kapukhoz, és már le is vonta a megfelelő összeget, vagy éppen érzékelte, hogy van a kártyán érvényes bérlet (mert ugyanúgy azt is fel lehet rá tölteni). Aztán az áraknál azt figyeltem meg, hogy meglepő módon, vagy majdnem ugyanannyiba kerülnek, vagy éppen csak egy kicsit drágábbak az élelmiszerek, viszont az alkohol itt kinn jóval drágább (a rövid italok árai általában megegyeznek az otthoniakéval). Miért kell egy amúgy is alkoholizmusban előkelő helyen álló nemzetet olcsón itatni?

Ezen apró részleteket szeretem (persze ez nem minden, csak ami éppen az eszembe jutott), mert megmutatkozik az emberek mentalitása: itt nincs nemtörődömség, hogy a szokásokat úgy rúgjuk fel, ahogy csak akarjuk. A szabályokat itt nagyon tisztelik az emberek. A higiéniai szabályokra különösen érzékenyek és nagyon odafigyelnek. Az alapvető szemléletük az embereknek egész más, az egymáshoz viszonyulás terén. Tehát a járda esetében a mérnökök valószínű a legoptimálisabb megoldást keresték a munkások munkájának megkönnyítése végett is, a busz és a gyorsétterem esetében pedig ilyesmi intézkedést mindenféle jogvédők lázadása nélkül be lehetett vezetni. Ezek nem törvények, mégis jelen vannak a hétköznapi életben. Ezeket nem szokásoknak nevezném, mivel ehhez nem kötődhet hagyomány, ugyanis túl kevés idő alatt fejlődtek ki. Magyarországon ezt manapság a média határozza meg főként, amiket a híradóban mondanak, azokat az emberek áthághatatlannak és megkérdőjelezhetetlennek gondolják. Az állítólagos "alapvető értékek" korrupt politikusok és médiahiénák kezében (karmai közül) vannak (tekeregnek elő) és az előbbiek minden kegyesen „kiböfögött” szaván csüngenek az utóbbiak. Mindkét társaságot pedig a pénz nagykutyái mozgatják a háttérből.

Persze nem ezek a leglényegesebbek, sőt eléggé elhanyagolható intézkedések ezek mondjuk a politikai döntésekhez képest, de van egy olyan (talán kínai) mondás, hogy ami fenn van, az van lenn is. Nem értek a politikához, csak a nyilvánvaló dolgokból tudok következtetni, és azt könnyen észre lehet venni, ha hülyének nézik az embert. Magyarországon ez gyakran megtörténik.

Míg mondjuk Magyarországon, a lokális intézményrendszerben, sőt a helyi kis közösségekben is érződik (akár iskolákban, akár boltokban, gyárakban), hogy a meghozott törvények, és az alkalmazott szabályok mind azért vannak, egyrészt, hogy megszegjék, másrészt, hogy az embereket szabályozzák, de nem a logika és az emberség szabályai szerint. Az emberek piszkálásnak érzik a törvényeket hazánkban, mivel a törvényhozók nem a javukat szeretnék, hanem szakmai szempontból „kiváló” döntéseket szeretnének hozni – ha nem éppen a korrupció, vagy a tudatlanság van a háttérben. A bürokrácia itt is virágzik, szó sincs róla. A jogosítványom „angolosításához” ugyanúgy oldalakon keresztül unalmas jogi nyelven megfogalmazott papírokat kellett bújnom, de legalább a közhangulat nyugodtabb, és az alapvető szabályokat nem vonják állandóan kétségbe.

Amit viszont nem tudok megérteni, hogy jobb oldalon vezetnek, két csapból folyik a víz, tejet raknak a teába, és háromágú a konnektor. Persze ezek már kulturális különbségek.

Szerda

Délre mentem intézni a National Isurance (NI) number-t, ami talán Magyarországon a társadalombiztosítási számot jelentheti. Egy nagy terem volt itt ugyancsak, tele emberekkel. Időpontra mentem, de várnom kellett körülbelül másfél órát. Az interjú abból állt, hogy személyes adatokat egyeztettek velem, és volt még néhány kérdés az egészségemmel és a lakhelyemmel kapcsolatban. Igazából semleges élménynek tekintem, annyiból viszont rossz volt, hogy sok időmet elvette. Amit legelőször el kell intézni, ha az ember Angliába jön, és dolgozni szeretne, az ez a szám. Nagyon fontos, a legsürgősebb.

Csütörtök

Keverednek a napjaim az emlékezetemben, ezért idézek csütörtöki levelezésemből:

Címzett: Wild László, dátum: 2009. február 26. 11:36

„A tavasz valóban jön, itt már valamennyire érezni is lehet. A Regent's Park tele volt apró virágokkal, fokföldi ibolyákkal (remélem, jól tudom a nevét), hóvirágokkal, meg pici sárga virágokkal. Nagyon élveztem a természetben eltöltött időmet. Amúgy az időmet mindig nagyon igyekszem jól beosztani, csakhogy nehéz, mert nem tudom, hogy éppen mi vár rám a következő 10 percben. Mindig tanulással (angolt), olvasással (angolul), beszélgetéssel (angolul), munkakereséssel, vagy kirándulás lenne jó, ha kitölteném, de sajnos nem mindig jön össze, annak ellenére, hogy ezeket nagyon akarom csinálni. Most is indulok és szállodákba adom be az önéletrajzomat, a buszon pedig angolt tanulok. A többit majd remélem a blogomon olvashatod.”

Végül is nem tudta olvasni, mert nem írtam meg aznap, annak ellenére, hogy többször nekiálltam. A fogalmazás, az alkotás nagyon nehezen indul be valamikor nálam.

Beadtam tizenöt helyre az önéletrajzomat. Féltem attól, hogy hogyan fognak reagálni a „tolakodásomra”, de kellemesen kellett, hogy csalódjak. Mindenhol nagyon segítőkészek voltak, mosollyal fogadtak, és kedvesen, készségesen álltak hozzám, sőt valahol elkérték az önéletrajzomat, és lefénymásolták, hogy ne kerüljön nekem pénzbe. Ezek nagyon jól esnek – ilyenkor reményt látok az emberiség végpusztulásának elodázására.

Péntek

Sajnos rosszul lettem pénteken, szinte egész nap magamba voltam zuhanva. Elmentem a Trafalgar Square-re, hogy csináltassak egy bankszámlát, de visszautasítottak. Lehajtott fejjel, szédülve szálltam fel a buszra. Úgy terveztem, hogy megint elmegyek a National Gallery-be, de ehelyett hazamentem és otthon hánykolódtam magatehetetlenül. Majd elmentem a Hyde Parkba, de sajnos még ez sem segített. Maga a park gyönyörű volt, és hatalmas. A magyarok csak régen mertek ekkora méretekben gondolkodni – ahogy azt az angolok a Hyde Parknál –, mondjuk a Hősök tere, vagy a Városliget esetében. Hubay Miklós szokta folyton hangsúlyozni, hogy merjünk nagynak lenni, hogy higgyük, hogy meg tudunk bármit valósítani, csak akarat kérdése (voltunk mi már jelentős ország, még jelentősebb hazafiakkal, akik a világ menetét befolyásolták). Ezt a Hyde Parkban abszolút láttam: az angolok mernek nagyban gondolkozni, érezhető az uralkodó szellemiség, a domináns gondolkodásmód. Bár nem mai park, de a rendezettsége, a botanikai összhangja olyan tökéletességet sugároz, amelyet nem igazán éreztem még életem folyamán.

Szombat

Marian középkorú romániai, Bálint volt szobatársa (aki a helyemen volt, mielőtt kijöttem), Bukarest környéki. Vele találkoztunk Wands Worth-ben és elmentünk „végre” – kevésbé vágytam erre, mint mondjuk a National Gallery-re – egy igazi angol pub-ba. A pub és hangulata nagyon tetszett, ezek nem kocsmák, hanem közösségi szórakozóhelyek, nagyon szép antik berendezéssel. Ettünk egy nagyon ízletes „házi” hamburgert, és ittunk mellé 1-1 pint sört. Aztán megnéztük Marian jelenlegi szállását. Nagyon szép helyen volt, a természet körülölelte az egymás mellé ízlésesen elhelyezett háromemeletes tömbházakat, amelyek talán Magyarországon az egymásra zsúfolt ugyancsak téglaépítésű, de ronda szürkére vakolt szocialista rokonaiknak felelnek meg. Dél-afrikai Köztársaság-beliek a jelenlegi lakótársai Mariannak. Nagyon érdekes volt őket megismerni, számomra abszolút szokatlan embertípusok. Igen közvetlenek voltak, mintha már régóta ismertük volna egymást úgy beszélgettünk. Kedvesek voltak első pillanattól kezdve velünk (idegenekkel), és a saját ételeikkel, italokkal kínálgattak. Gyönyörű angoljuk volt, nagyon élveztem – ugye ez az anyanyelvük is – sokat tanulhatnék tőlük, de úgy látom, hogy ez az életben az egyszeri ismeretségek közé tartozik. Azért jöttek Angliába, mert náluk is jóval alacsonybbak a fizetések, amúgy nagyon szeretik hazájukat. Kellemesen töltöttem velük a délutánomat.

Vasárnapom pihenéssel telt.

Hétfő

Alonso a kolumbiai lakótársunk. Igazán rendes ember, nagyon sokat tanulok tőle az életfelfogásával kapcsolatban. Mindig vidámnak mutatja magát, mindig mosolyra fakaszt, és minden emberrel foglalkozik valamennyire. Mesélte, hogy Kolumbiában az emberek mindig segítenek egymásnak, akár az utcán is. Nagyon sokat segít nekem is. Felhívta sok ismerősét és elkezdett nekem munkát szerezni.

Kedd

Alonsoval elmentünk egy kolumbiai étterembe, igazán különleges íz élményekkel lettem gazdagabb. Különösen a leves ízlett, amely annak ellenére, hogy csirke leves volt, abszolút nem hasonlított a magyar húslevesekre. Tele volt zöld növények ízeivel. Aztán elmentünk angolosítani a jogosítványomat, amit nélküle szintén nem tudtam volna elintézni, mert bonyodalmas egy eljárás. Ötven Fontba kerül, plusz még vagy húsz Font volt hozzá a boríték, a postaköltség meg a fényképek. Ugyanis új fényképeket kellett csináltatnom, mert kifejezéstelen arcot kell vágni, én pedig az otthon csináltatott igazolványképeimen mosolygok. Hát ennyire bonyolult… Miután végigjártuk az angol bürokrácia ismeretlen ám rögös útjait, elmentünk moziba, és megnéztük a nyolc Oscar-díjat nyert filmet, a Slumdog Millionaire-t. Nagyon jó film, mindenkinek tudom ajánlani, örülök, hogy végre valami nem az USA-ban élő felső kultúrában hiányt szenvedő „arisztokratikus” és oligarchikus réteg nehéz életéről szól.

Szerda

Alonso látta, hogy féltízkor keltem fel, kérdezte, hogy mit csinálok ma. Mondtam, hogy nincs tervbe véve semmi. Azt mondta, hogy ma szabad napja van, ezért kísérjem el mindenfele. Nem szeretné látni, hogy mélydepresszióba zuhanva ülök a gép előtt, mikor este megjön. A meghívásnak rendkívül örültem, és el is kísértem, megint a kolumbiai étteremben ettünk. Egész keveset, de izgultam a munkám miatt, ugyanis nem lehetett addig, míg nincs meg az NI number-em, és bankszámlám. Mondta, hogy meg kell tanulnom türelmesnek lennem. Annyira meg kellett tanulnom türelmesnek lenni, hogy ameddigre hazaérkeztem, már itthon várt az NI number.

Csütörtök

Elmentem bankszámlát nyitni, és az első helyen nem sikerült. Nagyon összetört a lelkivilágom, de erőt vettem magamon, és a harmadik bankban már el is tudtam intézni. A lényeg a bankszámla létrehozásánál, hogy először meg kell várni, mondjuk az NI number megérkezését, mert az lakcímigazolásnak számít – és az nélkülözhetetlen szinte az összes szükséges papír beszerzéséhez–, aztán el kell menni egy munkaügynökséghez, és rajtuk keresztül elméletileg már minden könnyen megy. Egyszerűnek hangzik, de megélni nem volt az. Alonsonak köszönhetően kaptam egy munkát, este eljött hozzám egy nő, és elvitte a szükséges iratokat. Kedden kell mennem interjúra, ahol már elméletileg fel is vesznek. Most úgy néz ki, hogy csak hétköznap kell dolgoznom, napi három órát, de kezdetnek nem rossz. Ugyanakkor van lehetőségem másik feleadat-körökbe esetleg posztba átkerülni, tehát könnyen fejlődhetek – legalábbis ezt mondta ez a hölgy és Alonso is. Most csak az volt a lényeg, hogy minél hamarabb munkába álljak. A részletek homályba vésznek, úgyhogy majd csak akkor fogom ezeket leírni, ha már minden tiszta számomra. Annyi már világos, hogy egy irodaházban leszek, és takarításhoz hasonló munkaköröm lesz, 17:30-tól 20:30-ig. Ebből a pénzből már ki tudom fizetni a lakbéremet szerencsére, nem mintha ez azt jelentené, hogy nem szeretnék normális munkaidőt.

Péntek

Bálintot reggel elkísértem a munkahelyére, elméletileg egy öt perces feladata lett volna aznapra. De a szállító késett vagy egy órát. Aztán mikor végre elszabadult a munkahelyéről, elmentünk a National Gallerybe. A bejegyzés alján ismét feltüntetem a rám mély benyomást tett képeket. Aztán az Oxford Circuson vásároltam magamnak egy melegítő nadrágot, mert Alonsoval eljárunk egy nagyon közeli sport komplexumba. Erről a helyről azt kell tudni, hogy egy hatalmas zöld terület közepén van, és egy akkor épület – és hasonló fontosságú –, mint nálunk egy hipermarket. Mellette van egy nagy futópálya, benne pedig konditerem, küzdősportoknak terem, kosárlabdapálya, aerobikterem, és így tovább. Ezt sem aprózták el…

Szombat

Mindenemet kimostam, jó érzéssel töltött el, hogy nincs semmi tennivalóm a házimunka terén.

Vasárnap

Bálinttal elmentünk moziba, a mostani jegy jóval drágább volt, mint a múltkori, valószínűleg, mert vasárnap délután volt. Egy animációs filmet néztünk meg a Bolt-ot (magyarul Volt). Nagyan tetszett. A kritikákban azt írják, hogy a Walt Disney vállalat újra a régi formájában (gondolom maga az eszmeisége és a művészete). Lehet benne valami. Majd később meg szeretném írni, hogy milyen volt, de ez már túl hosszúra sikeredett, úgyhogy majd máskor. Remélem ismét kellemes olvasmányt nyújtottam. Köszönöm a figyelmet.

Pénteki kép élményeink:

02 - BASSANO, Jacopo - The Purification of the Temple

 03 - BORDONE, Paris - Portrait of a Young Woman

Ez különösen Bálintnak tetszett. A ruha részletességének, és anyagának kidolgozása a művész tökéletes mesterségbeli tudását tükrözi.

 04 - CLAUDE - Seaport with the Embarkation of Saint Ursula

05 - CLAUDE - Seaport with the Embarkation of the Queen of Sheba

 06 - CLAUDE - Landscape with the Marriage of Isaac and Rebecca

07 - TURNER, Joseph Mallord William - Dido building Carthage

08 - GOYEN, Jan van - A Windmill by a River

Ez az egyik kedvenc képem, azok közül, amiket eddig láttam. 

 09 - REMBRANDT - Ecce Homo

10 - KEYSER, Thomas de - Portrait of Constantijn Huygens and his (?) Clerk

11 - RUISDAEL, Jacob van - A Ruined Castle Gateway

Repül az idő...